Valami mindig van. Kivéve az ősöket.
Este ugyanis mindig hazajönnek, de nagyjából annyi időre, hogy kifosszák a hűtőt, bedobassanak veled két mosást, közöljék, hogy „anya, ne mondd el százszor, tudom…nem vagyok gyerek…”, majd eltűnjenek a szobájukba.
Mi pedig állunk a folyosón, mint egy szálloda recepciósa, akik még mindig azt hiszik, hogy családjuk van és várják azt a lelki borravalót. A kedvencem volt mindig is, amikor a épp a multitasking királya és királynője címre hajtanak.
Telefon a kézben, laptop nyitva, amiben valami középkategóriás sorozat megy. Amúgy állítólag tavaly a Spotify szerint 122 stílust és 375 előadót hallgatott meg. Milyen jó, hogy nem nekem kell ebből egyet választanom.
Valakivel épp FaceTime-on beszél, de közben tanul. Mutatóujjával rendel valamit vagy ír egy beadandót. Ohh, és feltétlenül válaszol még három üzenetre, miközben láthatóan semmi nem zavarja. Én meg attól lefagyok, ha egyszerre csörög a telefonom és közben kifut a tészta.
Ez valami evolúciós ugrás lehet. Ha te is e faj büszke fenntartója vagy, akkor valamelyik ismerős volt ezek közül neked is.
Persze ő már mindent jobban tud. Legalábbis ezt gondolja.
Mi a bölcs viszonyulás egy nagykamaszhoz?
A nagykamasz gyerekeink mellett elkerülhetetlenül beszivárog az életünkbe a bezzeg a mai fiatalok slágere is.
Life- és mindfulness coach, kompetenciafejlesztő trénerként biztosan tudom, hogy több a turbó emögött a kaszni alatt, mint azt elbírná a magas sebesség. De mi sem voltunk különbek, csak a memóriánk hézagos.
Igaz, én már ismerem az elcsomagolt hiedelmeinket, a betonná szilárdult változatlan helyzeteket, a harcokat, az örömteli szituációkat, a győzelmeket épp úgy, mint azt, amikor egy kosza probléma gyakran megbízható társsá válik az életünkben; szóval erre már csak legyintek.
Nagy levegőt veszek és elszámolok 100-ig
Pontosan emlékszem, amikor én is ugyanilyen magabiztos voltam húszévesen. Aztán az élet olyan elegánsan pofon vágott néhányszor, hogy ma már a Google Maps nélkül a sarki boltba is eltévednék.
Szóval amikor okos, már nem vitatkozom. Csak mosolygok és felírom fejben. Majd tíz év múlva visszatérünk rá.
És igen. Van még egy extra nehezítő pálya. Az, hogy egyetlen harmadszülöttem lány.
Leányzó, ifjú hölgy, kisasszony, csajszi, jány. A lényeg, hogy havi hormonális hullámvasúttal rendelkezik. Van olyan nap, amikor ugyanaz a kérdés, ugyanazzal a hangsúllyal reggel még teljesen rendben van. Este pedig személyes támadásnak minősül.
Régen ilyenkor mindig meg akartam oldani.
Most inkább megfigyelek, mintha egy természetfilmet néznék
Amiben David Attenborough a megnyugtató magyar szinkronhangján szólalva meg, valahogy így fogalmaz:
„A nőstény Gen Z ilyenkor érzékenyen reagál a konyhai zajokra. Különösen veszélyes kérdésnek minősül a számára az az egyszerű mondat, hogy ‘mi volt ma a suliban’? Alaposan megfontolandó, hogy a megfigyelő ilyenkor lassan hátráljon ki a helyiségből…”
Bevallom, ez sokkal szórakoztatóbb.
Coachként egy dolgot biztosan megtanultam: nem kell minden reakcióra reagálni, sem minden konfliktust megoldani. Sőt, ma már nem kell minden ajtón bemenni sem, amit becsapnak előttem.
A fiatal felnőttkor egyik legfontosabb fejlődési feladata számukra az autonómia kialakítása. A folyamatos problémamegoldás, a helikopter-anya üzemmód pedig lassíthatja ezt a folyamatot. A támogató jelenlét sokszor többet ér, mint az azonnali tűzoltás (Edward Deci & Richard Ryan: Self-Determination Theory).
A megfigyelői pozíció tehát néha sokkal bölcsebb, mint az anyai üzemmód. Mert az érzelmileg túlfűtött helyzetekben az első reakciónk gyakran automatikus. A tudatosabb megfigyelői pozíció segít néhány másodpercnyi mentális távolságot teremteni a helyzettől, ami csökkentheti az impulzív reakciókat és támogatja a tudatosabb döntéshozatalt.
A coachingban ezt gyakran a reflektív működés vagy megfigyelői szemlélet fejlesztéseként is szoktuk említeni (ajánlom Daniel Kahneman: Thinking, Fast and Slow és Daniel J. Siegel: Mindsight).
Amikor nem akarom megváltoztatni, sokkal jobban látom őt. Az igazi arcát. Ilyenkor sokkal kevésbé veszem magamra.
De közben …
Egy egészen más folyamat is zajlik a kamaszkorban
Ezt kevesen mondják ki.
A nagykamasz nem egyik napról a másikra repül ki, ő centinként halad előre. Azaz centiként távolodik el tőlünk.
A pszichológia ezt gyakran „fokozatos leválásnak” nevezi. Nem egyetlen eseményt takar, inkább amolyan sok apró autonóm kis miniatűr döntés épül egymásra. Ezért az érzés sem egyik napról a másikra érkezik, ami az üres fészekkel együtt jár.
Ahhoz hasonlítható inkább, mint amikor évekkel ezelőtt centiket nőtt egy nyár alatt, és te csak azt vetted észre, hogy már szeptemberre nem fért bele a cipőjébe. Néha látványos ez a növekedés, néha azonban észrevétlen.
Azok számára sokkal szembetűnőbb, akik távolról szemlélik ezt a centikben mérhető eltávolódást. „Mennyit nőtt hirtelen…értsd: milyen felnőtt már”.
Ezt pedig azért veszélyes, mert úgy tűnhet, észrevétlenül érkezik a változás, pedig mindig vannak előjelei.
Először már nem mesél el mindent. Aztán nem kérdez meg mindenben, majd egyre kevesebbet van otthon. Majd egyszer csak azon kapod magad, hogy a kedvenc bögréje még ott van a konyhapulton…ő viszont már valahol egészen máshol építi az életét.
Vajon időben reagálunk az apró jelzésekre? Kezdjük szépen lassan elfogadni, hogy a gyerekkorban a szeretet irányítást jelent, határok kirendelését, útmutatást; de felnőtt kapcsolatban a szeretet az inkább bizalom?
Ha igen, megmenthetjük önmagunkat a hirtelen sokkhatástól. Az Újrapozicionálás egyik legnehezebb lépése pontosan ez: tanács helyett jelenlétet adni.
Az üres fészek valójában tehát nem egy nap alatt lesz üres
Hanem évek alatt, szép lassan üresedik ki.
Én kiszámoltam. Ha minden a tervei szerint alakul, nagyjából két évem maradt az utolsó gyermekem kirepüléséig.
Két év. Mondom kettő.
Régen ettől összeszorult a gyomrom, ma már inkább motivál. Mert, ha ő éppen kifelé építi az életét, akkor nekem befelé kell építkeznem. Vagyis végre nem csak az ő anyukája lehetek, hanem újra önmagam.
Ott a vállalkozásom és a szakértői munkám, az írás, az előadások. Tehát azok a dolgok, amelyek nem azért fontosak, mert kitöltik az időmet, hanem mert engem töltenek.
Talán lesz egy pillanat nálad is ezen a nyáron, ami nem látszik kívülről. Csak te fogod tudni, hogy titokban már megszámoltad: hány nyár van még hátra, amikor mind egy asztalnál ültök vacsoránál.
Az üres fészek nem veszteség, inkább egy felújítás
Végre újra berendezhetjük a saját életünket. Azt az életet, aminek minden egyes része képes darabokra tépni a lelkem. Aztán szépen fényesre políroz minden darabot és újra összerakja azt.
Egy olyan életet, amibe jó lesz reggelente egyedül is megérkezni.
Coaching során gyakran találkozom azzal, hogy a szülők úgy érzik, elveszítik a szerepüket. A kutatások azonban inkább szerepátalakulásról beszélnek, nem szerepvesztésről. A gondoskodás sem megszűnik, hanem átalakul: mást jelent a jövőben gondoskodni a gyerekeinkről. Kevesebb irányításra, „főnökösdire” és több bizalomra épül.
Habár az agy fejlődése nagyjából 25 éves korig tart, – és különösen azok a területek érnek később, amelyek a hosszú távú tervezésért, a felelősségvállalásért és az impulzuskontrollért felelősek – azért még nem árt résen lenni ebben az üres fészek előszobában is.
Amit úgy hívunk: nagykamaszkor.
A nagykamasz nem az a klasszikus kamaszkort testesíti meg, hanem az a furcsa átmenetet, amikor már nem te vagy a főszereplő az életében, de még te fizeted a wifi-t. A leválás természetes fejlődési folyamat, nem a szeretet csökkenésének jele.
Beszélgessünk róla: ha vendéged vagyok egy kávéra és egy sütire, az összes privát tartalmat eléred egy teljes hónapon át. Ha csupán az ingyenes tartalmakat olvasnád, akkor is várlak nagy-nagy szeretettel a Substack oldalamon!
Szóval végre hozzád is szólhatok, hogy az a tipikus B oldal nálad se a negatív forgatókönyvről szóljon, hanem teljesen ki tudj benne teljesedni.