Jön egy kis mentális rendrakás.
Mi van, ha mégse veszik fel a gyereket az egyetemre? Vagy nem oda, ahova szerette volna. Nyakadon marad? Menjen el dolgozni? Menjen olyan suliba, amihez nincs is kedve? Hagyjon ki egy évet?
Sok a kérdés szülőtestvérem. Jöhetnek a válaszok is? Hogyan segítsünk neki jól átvészelni ezt a „futottak még” típusú életszituációt; anélkül, hogy túlzottan beleszólnánk az életébe? Annyit megsúgok: piros filccel kiemelt szerepet kapsz benne.
Tegyük fel.
Egy frissen végzett diákcsapat készül az egyetemre.
Kiért kellene jobban aggódnunk – értük vagy a szüleikért?
Azért kérdezem, mert úgy tűnik, hogy ez az egész egyetemre kerülés egy izgalmas, kalandos welcome beavatási rítusból (már ami a gyereket illeti) egy nyomasztó, szorongással vegyített vígjátékká változott az években.
Főszereplő: a szülő.
Mellékszereplő: a gyerek.
Örüljünk, hogy osztottak neki szerepet.
A szülők két percenként nézegetik a telefonjukat, hogy kaptak-e valami értesítést a gyerektől a felvételi eredmények kapcsán. Majd bosszúsan fújtatnak, hogy a telefon nem óhajt stroboszkóppá változni és diszkógömbként villogni.
Az aranyat érő kérdés az, hogy mit éreznek ezzel kapcsolatban a felnőtt gyermekeink. Vajon összetörik-e a szívük, ha nemleges választ kapnak? Vajon megbirkóznak majd a nehézségekkel? A nyakunkon maradnak?
Létezik néhány szó, amit semmiképp ne mondj a gyerekednek, ha nem veszik fel az egyetemre
A rossz szavak csökkenthetik az önbecsülést és megterhelhetik a kapcsolatotokat.
Mire gondolok?
Épp a könnyeiddel küzdesz (abszolút esélyes, hogy ő nem), mély depresszióban vagy és odavetsz néhány szúrós mondatot. Ismerősek az alábbi meggondolatlan kijelentések?
– „Nem viszed semmire…”
– „Mi apáddal nem fogjuk az életedet finanszírozni…” „Most mi a terved, mihez kezdesz, itthon fogsz ülni?”
– „Szóval, mikor fogsz munkát találni?”
– Meddig tervezed elkerülni a valósággal való szembenézést?
– Mikor fogsz szakmát tanulni, valahol elhelyezkedni?
– Miért választottad ezt a pályaorientáltságot, miért nem volt reálisabb ötleted?
– „Nézd meg a [egy dicsőitett név], milyen jól megy neki, te?”
Miközben társai épp valamiféle euforikus boldogságban fürdőznek a felvételi eredmények láttán, bódítják őket az érzelmek, te rátolod a gyerekre a légycsapót.
A kudarctól való félelem eleve akadályozhatja a felnőtt gyerek azon képességét, hogy összpontosítson és kitartson a céljai mellett.
Megtervezze a jövőjét.
Talán mégiscsak vonzóbb forgatókönyv lenne, ha ott állnál a kedvenc gyermekkori játéka mellett sírva, hogy a gyerek két nap múlva költözik. Még, ha állítólag padlóra is küldi a szülőket az üres fészek szindróma áldásos mellékhatása.
A fészek mégsem üres.
A gyereket nem vették fel, netán felvették, de nem megy át a vizsgákon, kibukik, és nehezen tud bármilyen munkát vállalni. Érthető, hogy szorongsz, hogy képes lesz-e valaha önállósodni és függetlenné válni.
Ott állsz, a szupermami vagy szuperpapi jelmezben, a „valóság képviselőjeként” és nehezen érted meg, miért taszítja a gyereket annyira
a három szavas kérdésed:
Mi a terved?
Felteszed naponta a kérdést.
Neki is, magadnak is.
Az aggódó szülőkkel szerzett tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy ezeket a forgóajtóként működő kérdéseket általában szorongásunk, aggodalmunk, a kontollvesztésünk, a szeretetünk, vagy (saját és kissé esetlenül kifejezett) vágyunk miatt tesszük fel, újra és újra és újra.
A feltett kérdések léte a fegyvere a kapcsolatotok megromlásának, de annak gyakorisága húzza meg a ravaszt.
Pedig a terv egyszerű: gondolj át 2586 faktort a folyamatosan változó élethelyzetben.
És a „legjobb”:
A faktorok egy részét senki, ismétlem senki nem ismeri.
Maximum Isten.
Az eredményességed a szituációkban… ATTÓL FÜGG.
A Psycho kevésbé horror, mint ez a szituáció.
Kár a gőzért.
Akkor hogyan állj hozzá a nem tervezett helyzethez?
Nyomás helyett csaaak lazán!
A folytonos nyomásgyakorlással fokozott stresszt és szorongás kelthetsz. A bizonyos elvárásoknak való megfelelés csak erősödik benne és így túlterhelheti a lelki rendszerét. Halálra rémíted, ha felhozod, hogy mennyire elpazarolja az életét.
Feszült hangulatkeltés helyett könnyed programok, beszélgetések.
A felnőtt gyereked könnyen elfogadatlannak, defektesnek és hibás terméknek érezheti magát, ami nehezteléshez és távolságtartáshoz vezet a kapcsolatotokban. A megértés kifejezőeszköze lehet, ha partnerként kezeled és csak laza önismereti beszélgetések kapcsán spontán osztod meg a saját vagy mások tapasztalatát. Érdeklődsz a gondolatai iránt.
Csökkent motiváció és teljesítmény kierőszakolása helyett ENGEDD EL
Gondolj bele, mennyire érzed magad produktívnak, amikor valaki erőszakosan megmondja neked, mit tegyél. Mikor, miért nem tetted meg eddig, miért maradtál el vele. Csökkenti a motivációd, mondjuk ki: az életkedved. Valamint leszívja az erőd. Ahelyett, hogy mentális blokkot hoznál létre benne, keresd meg a módját, hogy ELENGEDD.
Neheztelés helyett először fogadd el, hogy felnőtt
Akkor is, ha nem úgy jött össze a terve, ahogy eleinte nekifutott. Ha te viszketsz elfogadni a felnőtt gyermek tényét, akkor pakolhatod a technikákat, trükköket, meg bármit az átlagos hétfői napjaidba, hogy megbirkózz a szituációkkal, nem lesz igazi eredménye. Először fejben, szívben és lélekben dől el.
Piros filccel emelném ki
Sok boldogtalan felnőtt gyermeket hallottam már olyan munkahelyekről, főiskolákról és akár karrierutakról mesélni, amelyeket mélyen megbántak, mert „a szüleim kedvében akartam járni” elv alapján cselekedtek.
Nem fog, sőt nem tud az értékei és érdeklődési köre alapján dönteni ilyen mentális miliőben, ami elégedetlenséghez és belső lázadáshoz vezet. Alááshatja benne az önbecsülést, aminek következtében a küzdő felnőtt gyermek kételkedni kezd a képességeiben és az értékében. Könnyen tagadáson alapuló életmód kialakításához vezethet, amelyek kontraproduktívak vagy akár károsak is lehetnek.
Így pedig elég nehéz lesz munkát találni.
Vagy nekifutni egy másik karrierútnak.
Milyen legyen akkor a támogató hangod?
Mármint a saját szülői hangod, amely támogat, nem pedig sarokba szorít?
A kihívásokkal küzdő felnőtt gyermekeket empátiával és támogatással, ne nyomással közelítsük meg. A nyílt, felnőtt, baráti kommunikáció, a megértés, a bátorítás, biztonságos tér teremtése a hatékonyság kulcsa. Ahelyett, hogy olyan kérdésekkel támadnánk, mint például a „Mi a terved?”, amelyek utasítóak vagy lekezelőek lehetnek, együttműködő hozzáállással közelítsünk:
„Szívem, tisztában vagyok a nemszeretem szituációval, amelyekkel szembesülsz. Kérlek, értsd meg, hogy bár bizonyos dolgokhoz másképp állunk hozzá, a jólléted a legfontosabb a számomra.”
„Szívem, mi lenne, ha elmennénk együtt sétálni [kávézni]? Szeretném megérteni a helyzeted, nézőpontodat, és megvizsgálni, hogyan tudnék esetleg segíteni, hogy neked jó legyen.”
Konkrét kérdések helyett nyitott kérdésekkel is próbálkozhatsz, akár aktív hallgatással vegyítve, ahol a testbeszédeddel fejezed ki a támogatásod, megértésed:
„Szívem, hogyan érzed magad a jelenlegi helyzettel kapcsolatban? Hogy alszol? Mik járnak a fejedben? „
Kerüld az ítélkezést.
A kéretlen tanácsokkal megspékelt ítélkezés nem a nézőpontjai megértését segíti elő. A saját értékeidet, bölcsességedet feltárni érdemes, nem ráerőltetni. Ajánlj fel támogatást. Ez lehet érzelmi támogatás, gyakorlati segítség (az ésszerű kereteken belül, de segíthetsz állást is keresni, ha ő kéri), vagy a reális célok kitűzésében való tanácsadás.
Minden felnőtt gyermek más, és a megközelítés is változhat az adott körülményektől függően. Azért viszont tuti nem fog panaszkodni, hogy túl sok empátiát tanúsítasz felé.
Olvass még a témában az „Üres Fészek Magazinban„. Ha vendéged vagyok egy kávéra és egy sütire, az összes privát tartalmat eléred egy teljes hónapon át. Ha csupán az ingyenes tartalmakat olvasnád, akkor is várlak nagy-nagy szeretettel a Substack oldalamon!
https://drjamboreszter.substack.com/