Itt a szeptember, újra hallani kezded a gondolataidat – az iskolaidőszak első hete szülőként igazi stressztemberré válhat. Lehet, hogy az egyik főiskolára ment, és elköltözött, de a többi sem hagyja már széjjel a holmiját a nappaliban. A hirtelen csend hatása negatívan és pozitívan is érinthet; mit kezdjünk a felszabaduló idővel, a helyzetekkel, amikor már nem kell reggel tízszer szólni?
És talán a veszteségérzet és megkönnyebbülés keverékében felteszed ezt a kérdést is: jogosan gyászolok? Vagy “csak túl kell esni rajta”?
DRÁMA, ÖRÖM, HUMOR.
Egyetlen cikkben. Miről beszélek?
Egész nyáron – mi több évek óta – erre vágysz.
Csendre.
Ismétlem, nagy betűvel: CSENDRE.
A legszívesebben belesúgtad volna a gondolataidat egy mikrofonba. Most mégis megáll a levegő a szobában. Harapni lehet a csendet.
Félelmetes. Brrr.
Pedig ide a rozsdás bökőt, ha ez most sóhajra okot adó pillanat. Mivel nincs kedved nyakon szúrni magad (megértem), megmutatom inkább, hogy miért érezheted magad mégis ambivalensen kótyagosan.
Aprócska hiba, amit egy átlagos szülő elkövet a szeptember eleji csendben
Itt van a kihívásod.
Itt van előtted.
Talán nem veszed észre.
Mert gyászolsz.
Sokan úgy gondoljuk, hogy a gyász kizárólag konkrét halálesetekhez kötődik.
Gyászolni akkor gyászolunk, ha meghalt valakink.
A gyerekek viszont élnek, vihorásznak, még mindig olykor felbosszantanak.
Tény, hogy a legmélyebb, szinte legsötétebb formája a gyásznak az, amikor elveszítjük egy szerettünket, mégis rengeteg más veszteségforma ér bennünket az életben – és az ezekkel járó szenvedést, megbirkózást, érzelmi hullámvasútat még annál is ritkábban nevezzük nevén, mint a halálesettel együtt járó fájdalmat.
Pedig gyászolunk akkor is, ha
· megszakad egy barátságunk,
· ha csalódtunk egy emberben és elvesztettük a jövőképünk,
· költözünk,
· elválunk vagy szakítunk,
· meghúzzuk a határainkat egy kényes helyzetben (fújnak ránk),
· megszakítunk egy kapcsolatformát.
A velük együtt járó érzés hasonló.
Harag, zaklatottság, üresség, düh, szomorúság, veszteségérzet. Akkor is átélhetjük, ha valami pozitív ér bennünket az életben, mégis lezárunk vele együtt egy életszakaszt.
Édesanyák leszünk, vagy épp kirepülnek a gyerekek.
Ilyenkor gyászolni tilos?
Attól függ, hogy kit kérdezel.
A szomszéd Rozi nénit, vagy egy szakembert.
Szóval: Nem, még akkor sem, ha a veszteség láthatatlan.
Mivel a környezetünk gyakran nem ismeri el, amit érzünk; önmagunkat is megkérdőjelezhetjük a helyzetben. „Tényleg ennyire megvisel?” „Mi a fészkes bajom van?” „Másnak ennél sokkal rosszabb a sztorija, én meg itt hisztizek…”
Az érzéseink jogosságát, létjogosultságát, komolyságát kérdőjelzik meg sokan. Hiteltelenítik a megéléseidet. Sürgetnek egy érzelmi folyamatban.
Amikor mások nem tudnak a saját veszteségérzéseikkel szembenézni, inkább minket kezdenek sürgetni: „Ideje lenne már túllépni rajta.”
Megélhetjük ezt a párunk részéről is: „Még mindig azon pörögsz, hogy elköltözött?”
Ez nem rólunk szól, hanem hogy ők mennyire tudják közel engedni magukhoz a veszteségélményt.
A kihívásod tehát az, hogy ebben a gyászfolyamatban meddig, hogyan engedj teret a saját egészséges veszteségfolyamataidnak, és hogyan segítsd elő a „továbblépést”, anélkül, hogy kontraproduktív volnál.
Mert ez az időszak is olyan, mint a gyereknek a felvételi időszak: egy érzelmi hullámvasút. Van benne remény, bizonytalanság, szorongás, és – sajnos – néha csalódás is.
Tudod, azt mondják, hogy mielőbb szállj fel a lóra, amiről leestél, de az én tapasztalatom az, hogy néha kell pár kört tenni a ló körül. Meg kell gyászolni és ki kell pihenni egy adott élethelyzetet, ami ért téged.
Tudod.
Mélységek, magasságok.
A kulcsszó: a saját ütem
Ahhoz, hogy a szeptember ne stressztember legyen, először is meg kellene barátkozni vele, hogy teeeeeeljesen normális, hogy ahogy haladunk előre az életutunkon, bizonyos dolgok „leválnak” rólunk, mint az űrrakéta egyes fokozatai.
Szokás, hitrendszer, életmód, akármi.
Az első sulis naptól fogva, mi szülők, mindig hátborzongatóan csendes házba térünk haza, és ez rendkívül furcsa. Nem kopognak már a lábak a folyosón.
Nincs idegesítő videojáték-aláfestő zene, és nincsenek veszekedések. Nincs rumlis konyha és edénycsörgések, vagy ajtócsapkodások. Nincs tizedjére kikönyörgött reggeli indulás. Soroljam még, vagy kezded érezni?
Ha egyik s másik kirepült a fészekből, akkor ez a szeptember ráadásul más.
Már nincs megnyugtató és megérdemelt búcsú a gyerekektől egy zsúfolt nyár után, ez a búcsú most más.
Elengedtél.
Egy parentifikációval nem küzdő szülő le tudja követni a gyermeke életkorát. Nem tartja magánál csak azért a gyermeket, mert így biztonságosabb, így jobb lesz neki, miért fizetne saját lakásra, és amúgy is.
Sokan visszatartó nevelést alkalmazva konzerválnak egy kisgyermeki állapotot a családban, ami egy viselkedési mintázatban manifesztálódik. Pl. infantilizálják őket. Nem követik le az önállósodását, nem adnak neki zöld lámpát.
De ezzel csak a felnőtt életét akadályozzák.
Tehát az, hogy teli torokkal üvöltöd, hogy végreeee, nos, nincs benne semmi rossz.
Az élet rendje.
Megéli a gyermeked az autonomiáját.
A fecske is kirepül a fészekből, és máshol rak fészket.
Ezek a hosszú magányos időszakok viszont segíthetnek újrakalibrálni a tested és az elméd. Mert, ha belegondolunk, az anyaságunk vagy apaságunk mind olyan hangokkal kezdődött, amelyek idővel felerősödtek, és lényünk minden zugába beszivárogtak.
A zaj csak erősödik, ahogy a gyerekeink nőnek.
Voltak hisztirohamok, testvérek közötti veszekedések, csörömpölés, amik „anya, rám nézett” féle abszurdumokba torkolltak.
Most ott van a produktív csend
Kertészkedés, írás, beágyazás és a mosnivaló ruhakupacok szortírozása – mindezt egy balerina kecsességével, aki egyszerűen csak elvégzi a dolgát mindenféle külső zavaró tényező nélkül.
Nincs ennél jobb?
Ott a csend, ami megnyugtat.
Ez az időszak olyan lehet, mint az a ritka kirándulás a gyógyfürdőbe, a műkörmös szalonba, vagy egy csésze tea kortyolgatása a teraszon, ahol csak a madarak hangját hallod.
Bevonhatsz olyan programokat az életedbe, amik megadhatják azt az élményt, ami ahhoz hasonlítható, mint elveszni egy jó könyvben.
Ez a letisztult időszak erőt ad.
Időd van hatalmas projektbe fogni, nyugodtan megírni egy e-mailt, amit halogattál, kidolgozni egy lakberendezési tervet, ami egy távoli álmot valóra válthat. Végre lefoglalhatod azt a túl drága utat, hogy megünnepeld a huszon- harminc éves házassági évfordulódat.
De megvan a mélysége is, az a magányos csend.
Ez az a napszak, amikor elkezded nagyon-nagyon hiányolni a gyerekeidet, és azon tűnődsz, hogy mit csinálhatnak éppen abban a pillanatban. Abban a pillanatban, amikor rájössz, hogy órák óta, netán napok óta nem beszéltél egyetlen eggyel sem.
És akkor hazaérnek!
Felhívnak.
Rájössz, hogy nem vesztetted el őket.
Ez csak az élet rendje.
Leülsz velük egy hétvégén egy kávézóba beszélgetni, betoppannak a házba, barátokról, iskolai projektekről, új szerelemről mesélnek. Ugyanarra a nassolnivalóra vágynak, mint régen. És milyen jó, hogy már volt időd a körtét betakarítani, csendben. Nyugodtan. Komótosan.
Arra vártak, hogy kapcsolatba léphessenek veled – azzal az emberrel, akit a legjobban hiányoltak.
A csend nem az ellenséged.
Ez az időszak sem.
Teret ad, hogy fókuszált és tiszta elmével tervezhess, élj. Olyan, mintha egy jó éjszakai alvást vagy egy hosszú sétát tennél.
Terápiás hatású lehet, lehetőséget ad arra, hogy feltöltődj. Szóval, szülőtársam, találd meg az egyensúlyodat, mert a csend és a nyüzsgő családi programok egyensúlyában rejlik a te csodálatos, gyönyörű életed.
Ezt csinálják a szülők, ha “szarul” érzik magukat?”
Ezt.
Ez nem ítélet, csak egy újabb állomás.
Tehát tedd ezt az időszakot az életedben ugyanolyan jelentőségteljessé és kifizetődővé, mint a gyermekeid nevelésével töltött időt. Ha ebben társakra vágysz, akkor olvass még a témában az „Üres Fészek Magazinban„. Ha vendéged vagyok egy kávéra és egy sütire, az összes privát tartalmat eléred egy teljes hónapon át. Ha csupán az ingyenes tartalmakat olvasnád, akkor is várlak nagy-nagy szeretettel a Substack oldalamon!
Ha elég bátor vagy “máshogy” csinálni, akkor erre a linkre kattintasz. Ehhez pedig kell egy kis vagányság. De szerintem az megvan benned.